Harry Potter nem állítja meg a háborút, de a személyes krízisen átlendíthet

Egy laikus számára az irodalomterápia meglehetősen ködös fogalom lehet: sokaknak az irodalomórák jó vagy épp kevésbé jó tapasztalatai úsznak be, mások talán egy fehérköpenyes doktorra asszociálnak, aki könyvvel gyógyít. Mi is valójában az irodalomterápia?

Úgy tudnám röviden összefoglalni, hogy egy önismereti módszer azoknak, akik szeretnének közelebb kerülni a saját működési módjaikhoz, saját magukhoz, ahhoz, hogy tudatosabbak lehessenek a hétköznapokban. Egy olyan módszer, amely az irodalom segítségét veszi igénybe, akár abban a formában, hogy maga az ember ír, alkot, vagy úgy, hogy szépirodalmi vagy szórakoztató irodalmi műveket olvasunk együtt, és ez alapján indul be ez a folyamat. Fontos, hogy nem elemezzük a műveket, nem azt nézzük meg, hogy milyen stíluseszközöket használnak az írók, mire gondolt a költő.

Az irodalomterápiában az érdekel minket, hogy az adott emberben, a befogadóban milyen érzést vált ki a szöveg, hogy tud hozzá kapcsolódni. Tehát  teljesen mindegy, hogy az adott műnek mi a kanonikus értelmezése, esztétikailag ez hogyan valósul meg, inkább az a fontos, benne mit indít el, behív-e egy gyerekkori emléket,  kivált-e belőle mondjuk akár nagyon erős dühöt, megérintettséget, meghatottságot. Azt nézzük meg, hogy mi van ezek mögött az érzések mögött, hogy miért éppen ez a szereplő dühíti föl, miért éppen ez a jelenet hatja meg.

Csoportos és egyéni formában is működik a módszer. Az, hogy az irodalomterápiát pontosan milyen célra használják, attól függ, hogy az adott szakembernek milyen az alapvégzettsége, illetve milyen egyéb képesítései vannak. Ezt a módszert nagyon jól lehet alkalmazni például a pszichiátrián is, ha egy pszichiáter elvégzi a képzést. Magyarországon is már nagyon sok területen használják, függő betegekkel, daganatos betegekkel, börtönökben. Nekem például az alapvégzettségem pedagógus, így én általában nem specifikus csoportokkal dolgozom, akikhez speciális szaktudás kell, hanem fejlődni, tudatosodni vágyó csoporttagokkal.

Hogy néz ki ez egészen pontosan a gyakorlatban? Valaki konkrét problémával érkezik, és ön ajánl hozzá egy szépirodalmi alkotást, amivel dolgozni fognak? Vagy fordítva: visz egy könyvet, írást, amin keresztül szeretne önismeretet gyakorolni?

Mindkettő működhet. Pont az a jó az irodalomterápiában, ami egyben a nehézsége és is: nincs szigorú módszertana. Az irodalomterápia elsősorban egy szemlélet, keretrendszer, amely aztán rugalmasan alakítható az egyéni igények szerint. A csoportjaimnál általában van egy általam megállapított téma vagy szöveg. Azt mondom például, hogy ez a csoport a párkapcsolatokról fog szólni, ez bevonzza azokat az embereket, akiket ez érdekel, vagy akik ezen szeretnének dolgozni. Egyéni formában kicsit más: ő hozza be a témáit, én pedig arra építek fel egy folyamatot. Olyan verzió is van, hogy a hozzám fordulók hozzák a szöveget. Ez azért kifejezetten izgalmas, mert máris felmerül: miért épp ez a könyv, novella vagy ez a vers fogta meg? Lehet, hogy ő maga sem tudja pontosan, csak érzi, valami dolga van vele. Volt már sok ilyen élményem, például amikor az egyik csoportomban mindenki saját szöveget hozott. Többen mondták, hogy fogalmuk sincs, miért az adott művet hozták, de azért vannak ott, hogy megfejtsék. De olyan is van, amikor kérdéssel, dilemmával, problémával érkeznek, amire én választok egy-egy szöveget.

Fontos, hogy ezt nem egyfajta gyógyszerként adom, amit  elolvasol és minden problémád megoldódik, hanem kiindulópontnak a beszélgetéshez. Egy alkotás olyan dolgokat tud megmozgatni, amiket az én kérdéseim nem is biztos, hogy előhívnának, hiszen nem tudom, hogy mi van ott bent.

De ha elolvasunk egy verset, és azt mondjuk, hogy ez a sor pont olyan, mintha rólam szólna, akkor máris megszületnek az asszociációk, máris megvan a kiindulópont a folyamathoz: megnézzük, hogyan szól rólad.

Ha jól értem nem is kell feltétlenül elvégezni a pszichológiaszakot, ha valaki irodalomterapeuta akar lenni. Milyen területekkel foglalkozhat egy ilyen szakember?

Úgy tudnám összefoglalni, hogy az ún. normatív krízisekkel lehet fordulni az irodalomterapeutákhoz, de ha már mondjuk mentális betegség, vagy valami komolyabb krízis is van a dologban, akkor már másfajta segítségre van szükség. A normatív krízisek olyan helyzetek, amin nagy eséllyel mindannyiunk átmegy életünk egy pontján. Olyan változás, esemény, ami egyébként egy teljesen normális élethelyzet, mégis nehézséget okozhat az embernek. Ilyen mondjuk a gyerekvállalás, a szakítás vagy a karrierdilemma. Nem szerencsés súlyozni a problémákat, de vannak azok a gondok, amelyeken viszont már csak egy pszichológus vagy egy pszichiáter tud segíteni. Ilyen például a függőség vagy akár egy komplikált gyászfolyamat – mondjuk egy ismerős öngyilkossága, hirtelen halála –, ezekben az esetekben már érdemes olyan szakemberhez fordulni, akinek a problémához megfelelő végzettsége van, legyen az pszichológus, pszichiáter, gyászterapeuta. Nagyon fontos, hogy a szakember tisztában legyen a saját kompetenciahatáraival. Egy jó és hiteles szakember képes felismerni, hogy honnantól nem tud segíteni, hol lehet szükség másfajta segítségre, és ennek megfelelően továbbirányítania az adott embert a megfelelő szakemberhez.

RÉTI ÁBEL

Van egyfajta kötelező haladási irány? Az irodalomterapeuta irányítja tovább a pszichológushoz az illetőt, vagy a pszichológus veti fel, hogy próbálja ki az ilyen jellegű terápiát?

Nincsen, ez teljesen egyén- és helyzetfüggő. Az is előfordul, hogy valaki direkt olyan szakembert keres, aki nem pszichológus vagy pszichiáter, mert még csak tapogatózik, érzi, hogy segítség kell, de nem tudja pontosan, milyen. Emellett egyre több pszichológus van, aki elvégzi az irodalomterapeuta képzést is, így nem is feltétlenül válnak el ezek a területek minden esetben.

Az irodalomterápia esetében tehát a segítő szakember a kulcsszó.

Igen, ez egy jó gyűjtőszó, amiben benne van coachtól kezdve a mentálhigiénés szakemberekig mindenki. Mivel rengetegféle ilyen jellegű végzettség van, az egyik legfontosabb dolog, hogy maga a szakember pontosan tudja, mire van képesítve, és azt ne lépje túl. Tehát ne gondolja azt, hogy ő mindenkin tud segíteni.

Bár már egyre nagyobb hangsúly kerül a mentális egészség ápolására, a pszichológust még mindig sokan úri huncutságnak tartják, a művészetterápia ehhez képest még inkább megfoghatatlan csodabogárnak tűnhet. Magyarországon mi a helyzet a művészetterápiás módszerekkel?

Az irodalomterápia bizonyos értelemben a művészetterápiák csoportjába sorolódik, hiszen az egyik művészeti ágat hívjuk segítségül. A hagyományos művészetterápián a résztvevők maguk alkotnak, különböző képzőművészeti eszközökkel, festékkel, ceruzával, montázstechnikával stb. Emellett létezik még zeneterápia is, illetve szerintem a művészet minden ága alkalmas lehet önismereti megismerésre, hiszen az alkotás mindig rólunk szól. Úgy látom, hogy a művészetterápiát elsősorban azok veszik igénybe, akiknek komoly igényük van az énidőre: nincs feltétlenül nagy válság éppen az életükben, csak szeretnének időt szánni arra, mi is van ott belül.

Igény van rá?

A saját buborékomban azt látom, hogy igen, de azt is hozzá kell tennem, hogy én elsősorban budapesti helyzetet látom közelebbről. Ráadásul a Covid-időszak az online terápiákat is behozta a köztudatba, egyúttal sokkal szélesebbre nyitotta az ajtót. Az online csoportjaimban ennek köszönhetően több külföldi magyar van, akik egyébként nem tudnának részt venni. Így kapcsolódnak magyarokkal, beszélhetnek magyarul, részesei lehetnek magyar közösségeknek.

Kik járnak önhöz általában? Azt tippelném, hogy főleg nők.

Igen, jellemzően. Néha akad egy-egy férfi is. De a férfiak szerintem alapból teljesen máshogy állnak hozzá a terápiához és önismerethez. Úgy látom, ők hajlamosabbak arra, hogy intellektualizálják. Az irodalomterápián akaratlanul is előfordulhat, hogy valaki intellektuálisan közelít a szöveghez – majd ő megmondja, megmagyarázza –, pedig nem ez lenne a lényeg. Ez valószínűleg azért van így, mert egyszerűen máshogy szocializálódtak. Sajnos még mindig ott tartunk, hogy ha egy férfi az érzéseiről beszél, azt sokan a gyengeség jelének tekintik. Míg, ha „okosakat mond”, az erősség, hiszen az a társadalmi elvárás, hogy egy férfi legyen okos, határozott.

Azonban nagyon átütő tud lenni, ha egy férfi ezen túllendül, és igen is képes megnyílni érzelmileg, dolgozni magán. Nagy szükség lenne erre, és nincs könnyű dolguk azoknak a férfiaknak, akik szeretnének ezzel az árral szembemenni, de a jó hír, hogy léteznek kifejezetten férfi célcsoportoknak indított irodalomterápiás csoportok is.

A hazai szakembereket összefogó Magyar Irodalomterápiás Társaságot 2010-ben jegyezték be, ebből az következik, hogy viszonylag fiatal szakmáról van szó.

A gyökerei régebbről erednek, a 60-as években már megjelent Magyarországon, akkor főleg a könyvtáros szakmában volt elterjedve, onnan indult ki, sokáig nem is lépett ki így a könyvtár keretei közül. Ennek Bartos Éva volt itthon az úttörője. A rendszerváltás környékén kicsit eltűnt a műfaj, de az utóbbi évtizedekben ismét felívelőben van, és mostanában például nagyon sok pszichológus végzi el a képzést, míg régen ez nem volt annyira jellemző. Már találkozhatunk vele iskolákban, kórházakban, büntetésvégrehajtási intézményekben, illetve minden olyan, teljesen civil közegben, ahol emberek össze szoktak gyűlni beszélgetni: közösségi házakban, kávézókban, de akár szabadtéren, a parkokban is.

2013-ban, még a képzés elvégzése előtt indította útjára saját kezdeményezését, a Booktiont, ami a mai terápiás csoportjai előfutárának tekinthető, ott is közösségben beszélgettek irodalmi művekről. Itt érett meg az elhatározás, hogy csinálná ezt terápiás szinten is?

Mikor elkezdtem a Booktiont, már tudtam, hogy létezik irodalomterápia, de még nem volt lehetőségem elvégezni a képzést. Úgy voltam vele, hogy amíg ez nem sikerül, addig is szeretnék valami olyat csinálni, ami egyszerre emberekkel való foglalkozás, és az irodalom is benne van. Ez még nem önismereti, segítő foglalkozás volt, inkább alternatív könyvklubnak mondanám, ahol mindig egy adott művet vagy szerző több művét interaktívan dolgoztuk föl. Játékos gyakorlatokat találtam ki: Örkény-egyperceseket írtunk, vitahelyzeteket vittem, vagy bolygórajzolós feladatot adtam A kis herceghez. A lényeg az volt, hogy a magányos olvasásból kilépve egy közösségi élményben legyen részünk, ahol az olvasmányokon keresztül játszunk, beszélgetünk, vitázunk, illetve indítjuk be a kreatív energiáinkat. A Booktion során sok tapasztalatot szereztem arról, hogyan kell egy csoportot moderálni, hogyan kell egy folyamatot végigvinni elejétől a végéig, ezeket aztán mind beforgattam az irodalomterápiás csoportjaimba.

Bartos Éva

Említette, hogy van, amikor nem az olvasás, de az írás nyit új utakat az önismeret felé. 

Igen, voltak ilyen csoportjaim is, és a Magyar Íróképzővel együttműködésben is tartok önismereti íráskurzust. Ezeken az alkalmakon nem mások által írt irodalmi művekkel dolgozunk, hanem hétről hétre alkotnak a résztvevők, és az ő írásaik vannak a fókuszban. Ott viszont időt kell találnia az embernek ahhoz, hogy elmélyült állapotban alkosson. Erre is van igény, nyilván kisebb körben, de van az a réteg, aki motivált ebben.

Ez már az irodalomterápia haladóknak?

Igen, mert itt már nehéz megúszni az őszinte kitárulkozást, nagyon megrendítő élmények tudnak érni engem is. Összeáll egy csoport, akik addig idegenek voltak egymásnak, aztán hétre, a kreatív írásos gyakorlatok során egyre többet mutatnak meg magukból, akár olyasmit is, amit a hozzájuk közelállóknak sem tárnak fel.  Mindenki más szinten mélyül el, de igazán mélyre leásni már komoly kitárulkozás. Ott azért már elég kemény dolgok tudnak feljönni, de nekem, mint szakembernek óriási a felelősségem van abban, hogy keretek között tartsam, és senkit ne hagyjak olyan helyzetben, amit aztán nehéz lesz egyedül kezelnie.

Mindenkinek vannak olyan regényei, amiket szívesen olvas újra és újra, nagyon gyakran éppen akkor, amikor éppen nem élete legfényesebb időszakát éli. Számomra ilyen például a Harry Potter-sorozat, de azt is megfigyeltem, hogy jellemzően azokat a könyveket olvasom újra, amiket tinédzserkoromban olvastam. E mögött mi húzódik?

Ehhez én magam személyesen is tudok kapcsolódni, mert nekem is van néhány ilyen kedves regényem a kamaszkorom időszakából.

Ezek a komfortregények: otthonos, belebújsz, beletakarózol.

De a Harry Potterrel egyébként is nagyon sokan vannak így, nem véletlenül viszek kifejezetten ilyen jellegű tematikus csoportokat. A Harry Potter nagyon-nagyon alkalmas önismereti munkára, mert olyan szimbólumok vannak benne, annyira lehet kapcsolódni az egyes szereplőkhöz. Ez egy mese, amelyek mindig is arra szolgáltak, hogy megtaláljuk benne a mintákat és erőt merítsünk belőlük. A koronavírus-járvány első hullámakor például mindenkinek azt ajánlottam, olvassák újra a kedvenc könyvüket.

Ez úgy látszik, magától is jött sokaknak, az első lezárási hullám idején az ismeretségi körömben meglepően sokan olvasták újra a már emlegetett Potter-könyveket.

Sőt, még én is újraolvastam. De ebben semmi meglepő nincs, egy olyan időben, amikor minden bizonytalan, jó egy olyan történetben elmélyedni, ahol pontosan tudjuk, mi fog történni, ismerjük a nehézségeket és a felíveléseket is, tudjuk, hogy a szereplők megélik a mélypontokat, de kijönnek majd belőle. Az ismerősség komfortja igazán léleksimogatóként tud hatni.  Az pedig, hogy jellemzően a fiatalabb korban megélt olvasásélményekhez nyúlnak vissza, egyrészt abból fakad, hogy ilyenkor a gyermeki énünkhöz kapcsolódunk mondjuk a meseregényekkel, másrészt tinédzserkorunkban még formálódik a személyiségünk. Azért kapcsolódunk ilyenkor erősebben a művekre, mert ilyen korban identitásformáló hatásuk van. Van mondjuk egy könyv, amit tizenhat évesen olvastam, és óriási hatást gyakorolt rám. Ha ma olvasnám először, már nem tudná ugyanezt elérni, mert az ember személyisége felnőtt korára már kiforrott. Az újraolvasással kapcsolódunk korábbi énünkhöz. Visszatérve a bizonytalanságra: a helyzet a koronavírus óta sajnos nem változott sokat, hisz a háború, az infláció és még ki tudja mi minden miatt továbbra is totális bizonytalanságban élünk.

Szóval ezek szerint Harry Potterrel vértezhetjük fel magunkat a krízisek ellen, amilyen most például a háború?

Érdekes abban a sorozatban is van háború, ahogyan nagyon sok, szintén népszerű fantasynek általában kötelező részei a nagy harcok, háborúk. Az, hogy olvasunk róla, hogy a szereplők is átmennek azon, amin mi, tud enyhíteni az ezzel kapcsolatban érzett szorongáson, de az sem meglepő, ha valaki ilyenkor pont nem akar ilyenről olvasni éppen azért, mert túlságosan közel van. De például a koronavírus alatt ezért is lehetett ideális a Harry Potter – mert abban nincs világjárvány.

A Harry Potteren kívül milyen művekkel szoktak foglalkozni a foglalkozásokon?

Általánosságban elmondható, hogy szinte bármilyen jellegű szöveg alkalmas lehet. Fontos, hogy maga a csoportvezető higgyen a szövegben, bízzon abban, hogy valamerre majd kilendíti a csoportot. Innentől már egyéni ízlés, illetve célcsoport kérdése, hogy egy szépirodalmi műről van szó vagy zsánerszövegről, hogy verset vagy novellát, esetleg mesét választ az ember. Ahogy már említettem, a fantasyk, mint amilyen például A Gyűrűk Ura is, kifejezetten jó alapanyagok ehhez. Ráadásul az ismertebb fantasyk esetében már alapból megvan a kapcsolódási pont, van róla egy alaptudás. Viszont az is izgalmas, amikor először találkoznak az adott szöveggel. Ekkor azt is meg tudjuk ragadni, mi az első zsigeri reakció rá. Mindkettő működhet. Praktikus okokból viszont az ismeretlen szöveg jobb, hiszen a tematikus csoportokon kívül – ahová jellemzően olyanok jönnek, akik otthon vannak az adott regényben – nem várható el, hogy mindenki teljes regényeket olvasson el. Ha olyan szöveget viszek, amelyről feltételezem, hogy nem ismerik, azt általában a foglalkozáson felolvasom, éppen ezért ezek általában versek, novellák, mesék.

A szerző személye mennyiben befolyásoló tényező? Hiszen ha például tudjuk egy versről, hogy mondjuk József Attila írta, máris társítunk hozzá plusz információkat.

Ez pontosan így van. Éppen ezért, ha nagyon híres a szerzője, akkor nem is szoktam előre elárulni, ki az író. Egyszer például egy Radnóti-versnél előre felfedtem a szerzőt, és azonnal beindul a diskurzus magáról az íróról, nekem meg rengeteg erőfeszítésembe került, hogy visszatereljem a beszélgetést a keretbe, hiszen nem azért voltunk ott, hogy magáról Radnótiról beszélgessünk. A szerző alapvetően teljesen mellékes ilyenkor, hozzátéve, hogy természetesen legalább a foglalkozás végén mindig elhangzik a neve, illetve a tiszteletet és hálát megadjuk neki, amiért a szövege inspirál bennünket. Egyébként egyre gyakoribbak itthon a szerző-irodalomterapeuta együttműködések, amikor egy-egy kortárs szerző ilyen vagy olyan formában együttműködik egy irodalomterapeutával.

Ez egy kicsit mintha pont ellentétes lenne azzal, amivel egy átlagos irodalomórán találkozunk: kitalálni, mit is gondolt a költő. 

Igen, de jó hír, hogy egyre több irodalomtanár végzi el a képzést, ők már ezt a szemléletet beviszik az óráikra, de a tanárok kezét a kerettanterv azért eléggé megköti. Az érettségin ettől függetlenül, persze, a kanonikus értelmezést kell visszamondani, de

az irodalomórák lényege szerintem az, hogy gondolkodni tanítson. Nem az, hogy megtanuljam a tankönyvből az okos emberek gondolatait, vagy visszamondjak egy versértelmezést. Inkább arra kéne koncentrálni, hogy az irodalomtanulás egy párbeszéd legyen,

és ehhez az irodalomterapeutaképzés a pedagógusok számára meg is tudja adni a módszertani eszközöket.

Az irodalomterápia lényege tehát, hogy olvassunk, ám gyakran használt közhely manapság, hogy a gyerekek nem olvasnak. Ezt hogy látja?

Bizonyos értelemben biztos, hogy kevesebbet olvasnak, mint a szüleink generációja, mert ott az internet és a tévé, míg ha az én apukám gyerekkorában szórakozni akart, elővett egy könyvet. Most már sokkal több eszköz áll a rendelkezésükre, de szeretnék optimista lenni ebben, hisz van egy csomó jó kezdeményezés. Ilyen például a Poket, de azt is érdemes megnézni, milyen tömegek vannak a könyvfesztiválokon.

Vagy például a TikTokos könyvnépszerűsítések, amelyről már mi is írtunk: a rövid, könyves témájú videók hatása látványosan mérhető abban, hogyan ugrottak meg egyes esetekben a könyveladások.

Igen, az internet egészen biztosan kaput nyitott szerintem arra, hogy népszerűsítse az olvasást.

Kapcsolódó
Zokogó tinik repítik a bestsellerlisták élére a könyveket TikTokon

Amire az irodalomtanárok nem mindig képesek, azt megoldja majd a TikTok: a néhány másodperces videók olyan fiatalokat sakallhatnak olvasásra, akiknek könyv helyett inkább telefon van a kezükben.

Könyveket alapvetően azért olvasunk, hogy kielégítsük a történetek iránti vágyainkat. Ma már a sorozatok és filmek is átvették ezt a szerepet, ezek alapján tehát a sorozatok és filmek is ugyanolyan mechanizmus alapján váltanak ki érzéseket az emberből, ezáltal alkalmas alapanyagai lehetnek egy terápiának. Várható a jövőben sorozatterápia?

Szerintem abszolút. Már most látszik a párhuzam, az irodalomterápiás képzésen engem még tanított az azóta elhunyt Stark András, aki filmklubokat tartott. Többek közt az HBO-s Terápiát nézve elmélkedtünk arról, hogyan működik egy segítő szakember. De megvan ez már A Gyűrűk Ura- és Harry Potter-csoportokban is, sokan ugyanis nem a könyvek, hanem a filmek egyes jeleneteire asszociálnak. A mai fantasztikus sorozatok például egész komoly lélektani utazásokat mutatnak be, és el is tudok képzelni egy olyan csoportot, ahol az egyes részek alapján beszéljük meg, ki melyik szereplőhöz kapcsolódott, miért vagy épp mi érintette meg legjobban.

The post Harry Potter nem állítja meg a háborút, de a személyes krízisen átlendíthet first appeared on 24.hu.

Leave a Reply